Piétától a Piszoárig. Ez is művészet?

Az emberre jellemző, hogy vágyik egyfajta kiválasztottság érzés után. Szeretjük azt hinni, hogy a korszak amelyben élünk, a legmozgalmasabb, itt történek a legjelentősebb fordulópontok és történelmi események.

Nincs ez másképp a művészet esetében sem, néhány neves műértő, vagy esztéta is hasonlóképp vélekedett. Erről Arthur C. Danto ír A művészet vége című tanulmányában.
Az első úgymond művészettörténész, Georgio Vasari például úgy vélekedett, miután megírta a Legkiválóbb festők, szobrászok és építészek élete című könyvét, hogy a művészet azon a ponton véget ért. Azt írta, hogy Giottotól Michalangelóig bezárólag fejlődött a művészet. A perspektíva feltalálása óta Michalangelo már olyan tökéleteset alkotott mind a három művészeti ágban, hogy onnantól tovább nem tud fejlődni, maximum tartani tudja azt a színvonalat, vagyis a művészet alakulása elérte végleges formáját. Bizonyos szempontból igaza is van, mert a mester akire hivatkozott valóban olyan tökéleteset alkotott, hogy azt szinte lehetetlen felülmúlni.
Azonban Vasari csak a saját korának problémáiban gondolkodott. Való igaz, hogy megfejtették a perspektivikus ábrázolás titkait, és tökélyre fejlesztették azt. Ám nem csak ez a fajta ábrázolás, nem csak ez a fajta látásmód létezik. A más típusú problémákkal bizony a reneszánsz mesterek nem tudtak foglalkozni, ugyanis későbbi korokban jelentek meg.
Danto azt írja, hogy a következő nagy „művészet vége” elképzelés Hegeltől származik, aki a 19. században megjelent tanulmányában arról beszél, hogy „a romantikával bezárólag véget ért a művészet egy nagy korszaka, ugyanis az impresszionistákkal kezdődően a művészet forradalmat élt át.
A művészet a kezdetek óta mindig valamit szolgált. Az őskorban vadászmágiát, Egyiptomban a halottkultuszt, a görögöknél a testkultusz szolgálatában, majd később a középkorban a vallást, a reneszánszban a térábrázolási kísérleteket, és így tovább.
Azonban ez a korszak véget ért. A 20. századtól kezdve a művészet nem más, hanem önmaga szolgálatáért, vagyis önmagáért van.
Neki is igaza volt, mert láthatjuk az 20. századi izmusokban, hogy mindig másfajta problémákat helyeztek középpontba, mindig mással kísérleteztek. Danto végül egy saját művészet vége elképzelésről beszél. Leszögezi, hogy a művészet vége alatt nem a művészet megszűnését, halálát érti, hanem egy véghez való közeledettséget.
Andy Warholt, és Marcel Duchampot hozza fel példának. Az ő művészetükben ugyanis látunk olyan dolgokat, hogy egy egyszerű hétköznapi tárgy műalkotássá válik.
Hogyan? Egyszerűen elkerülnek egy kiállításra, vagy bekerülnek egy művészeti múzeumba. Duchamp egy piszoárt emelt drága és értékes műalkotások szintjére. Warhol pedig egy leveses konzerv csomagolását. Mindenesetre itt már Danto azt látja, hogy ezen kísérleteknél a művészet már nem önmagát keresi, mint ahogyan azt Hegel megfogalmazta, hanem az a kérdés, mi számít művészetnek, mi a művészet?
Danto művészet vége elképzelése tehát nem a művészet halálát jelenti, csupán egy véghez való közeledettséget. Egy pontot, mely egy út végét jelenti. Egy kiüresedett, kitaposott ösvényt, mely teljesen ki lett merítve. Ekkor a művészet keres egy járatlan utat. A művészettörténet során nem egyedi jelenség, hogy visszalép egy régebbire, ám továbbfejlesztve, tökéletesítve annak törekvéseit. De ahogy elérünk a XX. század szélsőséges irányzataihoz, amikor már a művészet már nem kézzelfogható, anyagias formában jelenik meg, az az ember érzése, hogy ez már tényleg a vég. Ennél jobban már nem lehet lecsupaszítani, elemeire boncolni, ennél jobban kiszakítani a testből a lelket. A műalkotás összetevői elemeire bomlottak, majd fétissé váltak. Úgy vélem értő szemmel kell nézni az elmúlt korok művészetét, meg kell vizsgálni több oldalról, több aspektusból. Nem kötelező persze szeretni egy-egy korszakot, de érteni mindenképp kell, különösen annak, aki művészettel foglalkozik. Jómagam is a tanulmányaim során értettem meg egy-egy művészt vagy korszakot, melyet azelőtt élesen elítéltem, mert nem értettem. Mint ahogyan Gustav Pauli is mondta a hamburgi eset kapcsán, a „meg nem értés agressziót szül.”
Egy XX. századhoz hasonló kaotikus kulturális és művészeti helyzet kiváló táptalajt biztosít az új útra lépéséhez, mert a káosz dinamikus struktúra, melyből születik a rend, ami statikus struktúra. Csak a káoszból kiemelkedő rend lehet igazán tartós, és csak a rendet felborító káosz lehet igazán elsöprő. A művészet „széthullásából” is új rend születik. Új anyagokon, új felületeken, új hordozókon kísérletezik sok művész.
Reneszánszát éli például a tetoválóművészet, vagy a street art. De emellett rengeteg stílus, technika van jelen ma. Ha a mai ember világlátásából kellene kiindulnom, akkor azt mondanám, ma a létbizonytalanság, a szociális, kulturális, gazdasági válság az, ami áthatja globálisan az emberi gondolkodást és életérzést. Talán ezért nincs egy egységes stílus, ezért lehet olyan „bizonytalan” a művészet, hogy ennyi technika, és műfaj virágzik manapság. Párhuzam, vonható, vagy inkább egyenlőségjel tehető az ember és a művészet közé. Mert az emberi természethez hasonlóan folyamatosan változik, keresi az új utakat. Velünk együtt fejlődik, alakul, hű tükröt mutatva korunknak, társadalmunknak.

S.P.

Az ősember és a mágikus festészet

Az emberiség hosszú fejlődéstörténetében a művészet viszonylag fiatal jelenség. Az őskori ember nem kedvtelésből kezdett el képeket alkotni, ugyanolyan fontos szerepe volt e tevékenységnek, mint a szerszámok elkészítésének.
Azért készített szobrokat, rajzolt és festett, hogy a mágikus cselekményekkel, a maga javára fordítsa a természeti jelenségeket. Leginkább a ma is meglévő bennszülött törzseknél figyelhetjük meg testközelből, hogyan is folytak ezek a szertartások, illetve a fennmaradt emlékek is tanúskodnak a mikéntekről. Mielőtt még megvizsgálnánk akár egy művészeti alkotást is, képet kell kapnunk az ősember világképéről.
Mint említettem, a mágiának igen fontos szerepe volt elődeink életében.
A mágia a köznapi nyelvben varázslást jelent. Jelen írásban a mágiával nem mint ezoterikával, foglalkozunk, hanem mint a művészet születésének egyik kiváltó okával. Azt tekintjük mágiának, ahol a dolgok közötti összefüggés az emberek túlnyomó többsége számára ismeretlen, teljességgel érthetetlen és megmagyarázhatatlan.
Az ember nem ismeri összefüggések pontos magyarázatát, csak az tudja, hogy megfelelő körülmények esetén, egy adott esemény, egy adott hatást eredményez. Mindaddig mágiának számít minden jelenség, amíg nem találunk rá racionális magyarázatot.
Legfőképp a természeti jelenségeket igyekeztek elődeink misztikumokkal megmagyarázni, mint pl. a vulkánkitörések, a villámlás, a földrengés, a vihar, a szárazság, az éjszaka, a nappal. Mivel ezek a jelenségekre nem volt ésszerű magyarázat, könnyű volt elhinni, hogy a szellemek, vagy az istenek miatt történnek. Azonban az embernek nem állt hatalmában ezen jelenségek irányítása, befolyásolása, kénytelen volt alárendelni magát ezeknek az isteneknek szellemeknek. Úgy gondolta, ha fohászkodik hozzájuk, vagy szertartásokat, áldozatokat mutat be a tiszteletükre, akkor kegyesek lesznek vele vagy törzsével szemben, és áldást nyerhet a számára fontos dolgokra, mint pl. az élelemszerzés és az utódnemzés.
Azonban mindenféle tény kijelentése előtt ne felejtsük el, hogy ezen dolgokból csak annyi tanulságot vonhatunk le, hogy a primitív népek gondolkozásában nagy szerepet játszottak a szent dolgok.
A vadászat megkezdése előtt eljátszották az előttük álló zsákmányszerző mozzanatokat. Felfestették falra az elejtendő vad képét. Fontos volt, hogy az eszközök (maszkok, amulettek) az elejtendő állat bőréből, csontjából készültek. Ez erősítette a sikeres vadászatot, ez kapcsolta össze a szellemvilágot a valósággal.
Az állatábrázolások pontos megfigyelés alapján készültek, a körvonalaknál felhasználták a sziklafal természetes egyenetlenségeit. A legjelentősebb ismert barlangrajzok egyike a franciaországi Lascauxban található. A sziklaképek keletkezése i. e. 13 500. Egyszerű vonalvezetés, kezdetleges technikai eljárások és a jellegzetes csavart perspektíva alkalmazása a jellemző.
A különböző, egymástól néha jelentős távolságokra fekvő barlangok festményei és rajzai olyan mértékben egyeznek szemléletben, hogy néha egy kézre, vagy legalábbis egyazon iskolázottságra kell gondolnunk, vagyis földrajzi határoktól függően hasonló világképpel rendelkeztek.

S.P.