„Az írást vagy rajzolást jelentő görög „graphein” szóból származó „grafika” alatt a szó legtágabb értelmében a látott vagy tapasztalt formában vonalak, pontok és síkok alakjába való áttételét értjük. Szűkebb értelemben a grafika a művész szabad rajzának alkotói átértelmezése a megfelelő anyag kézi megmunkálása során lenyomat készítése céljából, vagyis azzal a rendeltetéssel, hogy meghatározott példányszámban sokszorosítsák.” Több részre csoportosíthatjuk, idetartoznak az ún. egyedi grafikák, amelyek egyszeri alkotások. Ide tartoznak a különféle rajzi technikák, pl. ceruza, szén, vagy tusrajz. Ezek reprodukálása pontosan ugyanúgy lehetetlen. A fénymásolatok, scanelések, nyomtatások (nyomatóval) nem tekinthetőek eredetinek.
A művészi grafika másik fajtája a sokszorosító grafika, melyek sokszorosító eljárással készült reprodukciók. A harmadik válfaj a számítógép segítségével szerkesztett képek, amiket számítógépes grafikának nevezünk.
A grafikai sokszorosítás nyomtatás által jön létre, amelynek során különféle grafikai eszközökkel (vésők, metszők) egy nyomófelületre (dúcra) dolgozunk. Ezután a technikától függően felfestékezzük a dúcot, s erről présgép segítségével lenyomatokat készíthetünk papírra. Az eljárás sajátossága, hogy több ugyanolyan lenyomatot is készíthetünk. A dúc rengeteg féle anyagból készülhet, mint pl. fa, linóleum, kő, fémek (réz, alumínium, stb.)
A sokszorosító grafikának is több fajtája, ezen belül több műfaja van.
A magasnyomtatás esetén a nyomóforma felületén – mechanikus, esetleg kémiai eszközökkel – eltávolítják, bemélyítik azokat a részeket, amelyeknek nem szabad nyomot hagyniuk. A megmaradó felületekre viszik fel a nyomdafestéket, ezekről kerül a festék a papírra. Ilyen eljárás például a fametszet, a linómetszet, a papírmetszet, a gipszmetszet, és a kőmetszet.
Magyarán mondva, amit kimetszünk, az lesz a fehér (ha a papír is fehér) Amit pedig meghagyunk, az fekete. Tehát a foltok, vonalak körül kell metszenünk. A technika nehézsége az, hogy meg kell tanulni „fordítva gondolkozni”. Kezdők esetében ez problémát jelenthet, viszont gyakorlással, hamar rááll az agy erre a szemléletre.
A mélynyomtatás esetében fordított helyzet áll elő, itt a rajz vonalait vagy pontjait – szintén mechanikus vagy kémiai eljárással – a nyomóforma sík felülete alá mélyítik. A nyomdafesték ezekbe a mélyedésekbe kerül, a fennmaradó felületről letörlik. Nyomtatáskor a papír belepréselődik e mélyedésekbe, így kerül rá a nyomdafesték. A rézmetszet, a hidegtű, a mezzotinto pusztán mechanikai eljárással, a rézkarc, kőkarc, az aquatinta, a reservage és a vernis mou savval való maratással készül. Itt már magát a vonalat metszem ki, és az lesz a fekete (vagy a nyomdafesték színe) Ez valamivel nehezebb eljárás, mert biztosabb rajztudást, határozottabb tónusozást igényel, ráadásul lenyomtatni is nehezebb. A magasnyomás esetén egy festékes hengert egyszerűen csak sokszor végighúzunk a dúcon, egyedül arra kell figyelni, hogy optimális legyen a hengeren lévő festék mennyisége, hogy pontosan egyenlő mértékben kerüljön festék a dúc egész területére. A mélynyomásnál viszont nekünk magunknak kell kézzel letörölni a festéket, de vigyázva, hogy a lemélyített vonalakban mindenhol pont ugyanannyi maradjon. Nem csak a metszéshez, karcoláshoz, de magához a nyomtatáshoz is tapasztalat szükséges.
A síknyomtatás viszonylag újabb keletű technika, itt a nyomóformán a nyomtató és a nem nyomtató részek egy síkban vannak. Lényege, hogy a porózus felületen a nyomtató részeket zsíros eszközzel jelölik meg, utána a felületet megnedvesítik. A zsír taszítja a vizet, a szintén zsíros nyomdafestéket tehát csak a rajz veszi fel. Ilyen eljárás a litográfia (kőnyomás).
Ezt az eljárást a XXI. században alkalmazták előszeretettel, egy darabig a fotóval párhuzamosan működött, ezzel készítették a plakátokat, és az újságokba, könyvekbe az illusztrációkat. Ezt a szerepét azonban a fotó hamar átvette, így a litográfia megmaradt művészeti technikának.
A szitanyomtatás a legújabb nyomtatási eljárás, nem sorolható az előző kategóriák egyikébe sem. A nyomóforma itt egy keretre kifeszített textília, szitaszövet, amelyen a festéket – a nem fedett helyeken – dörzsölő szerszám segítségével átpréselik. A textilipar filmnyomtatás néven ismeri ezt a technikát”.
Mindenképp említésre méltó a monotípia technikája is, bár nem tartozik se a sokszorosító grafikába. A mono jelentése egyszeri, egyedi, a típia pedig lenyomat. A dúc egy üveglap, melyet felfestékezünk akár több színnel is. Ráhelyezzük a papírt, melyre azután rajzolunk akár ceruzával, vagy bármi más eszközzel, végeredményül a lap alján megjelenik a kép, mivel rányomódik a festék. Lehet ujjal dörzsölni a papírt, de akármilyen tárggyal is. Az is elképzelhető, hogy az üveglapon lévő festéken hagyunk nyomot, és ezen dörzsöljük át a lapot. Számtalan variáció létezik tehát. A monotípia azért érdekes technika, mert egyrészt egyedi, egyszer, másrészt mégis köze van a sokszorosításhoz, mert tulajdonképp lenyomat.
A grafikának igen komoly konvenciói vannak, szabályok szerint kell lenyomtatni, pl. a nyomat széle és a papír széle között legalább 4 cm-nek kell lenni.
A paszpartu is kötelező, ennek belső széle és a lenyomat széle között 1 cm-nek kell lenni. A papír szélének és a paszpartunak is teljesen tiszta kell, hogy legyen. A kép aljára is meghatározott sorrendben szokás írni a mű címét, a technikát, az évszámot, a nyomatszámot, az aláírást. Ezek fontos szabályok, komoly kiállításokon, pályázatokon, biennálékon is elvárás.
„Eredeti grafikának az olyan lenyomatot tekintjük, (…) amely alkotói szándék és művészi érzékenység, valamint magas fokú mesterségbeli tudás együttesének eredménye. Emellett a következő követelményeknek kell eleget tennie:
4. Maga a művész nyomtassa az eredeti lemezről az összes példányt, ha esetleg nyomdász nyomtat, az a művész ellenőrzése alatt történjék.
5. Valamennyi lenyomatot hitelesítse a művész, megadva a példányszámot, amelyet nem lép túl.
A lemezről a befejezés előtt próbanyomatot szokás készíteni, melyen ezt fel kell tüntetni. (E.E Épreuve d’état), a mvésznyomaton pedig szintén. (E. A Épreuve d’artiste)”
Szigorú rend uralkodik a metszés során is, a művésznek feketében és fehérben kell gondolkoznia (egy dúcos nyomtatás esetén) ezen kívül a metszés során kivésett részeket olyanok lesznek, amilyen a véső nyoma. „Ebben a technikában nem lehet hazudni” Komoly tervezés, átgondolás szükséges a munka megkezdéséhez.
Ez a szemlélet – úgy vélem – áthatja az alkotót is, mert akkor lehet igazán hiteles, ha a jelleme, a szellemisége összeegyeztethető a technika rend és fegyelem igényével. Nem azt állítom természetesen, hogy az összes grafikus szigorú, rendszeres és szabályok között él, de a gondolkodásmódjában lennie kell ilyen jellegű vonásoknak. Személy szerint igénylem azt, hogy a munkámat ilyen határozott rend hassa át. Ehhez még hozzá járul az apró részletek, a pontos kidolgozás által megkövetelt türelem és önfegyelem. Ha mindezeknek az elvárásoknak meg tud felelni az alkotó, és már nem terhet jelent, hanem természetes, akkor lehet maga a stílus könnyed, laza, játékos, lendületes. Azt gondolom, akkor kezdi egy grafikus igazán uralni a technikát, ha már össze tudja egyeztetni a kötött konvenciókat a könnyed metszési stílussal és ábrázolással.
