A sokszorosító grafika technikái

„Az írást vagy rajzolást jelentő görög „graphein” szóból származó „grafika” alatt a szó legtágabb értelmében a látott vagy tapasztalt formában vonalak, pontok és síkok alakjába való áttételét értjük. Szűkebb értelemben a grafika a művész szabad rajzának alkotói átértelmezése a megfelelő anyag kézi megmunkálása során lenyomat készítése céljából, vagyis azzal a rendeltetéssel, hogy meghatározott példányszámban sokszorosítsák.” Több részre csoportosíthatjuk, idetartoznak az ún. egyedi grafikák, amelyek egyszeri alkotások. Ide tartoznak a különféle rajzi technikák, pl. ceruza, szén, vagy tusrajz. Ezek reprodukálása pontosan ugyanúgy lehetetlen. A fénymásolatok, scanelések, nyomtatások (nyomatóval) nem tekinthetőek eredetinek.

A művészi grafika másik fajtája a sokszorosító grafika, melyek sokszorosító eljárással készült reprodukciók. A harmadik válfaj a számítógép segítségével szerkesztett képek, amiket számítógépes grafikának nevezünk.

A grafikai sokszorosítás nyomtatás által jön létre, amelynek során különféle grafikai eszközökkel (vésők, metszők) egy nyomófelületre (dúcra) dolgozunk. Ezután a technikától függően felfestékezzük a dúcot, s erről présgép segítségével lenyomatokat készíthetünk papírra. Az eljárás sajátossága, hogy több ugyanolyan lenyomatot is készíthetünk. A dúc rengeteg féle anyagból készülhet, mint pl. fa, linóleum, kő, fémek (réz, alumínium, stb.)

A sokszorosító grafikának is több fajtája, ezen belül több műfaja van.

A magasnyomtatás esetén a nyomóforma felületén – mechanikus, esetleg kémiai eszközökkel – eltávolítják, bemélyítik azokat a részeket, amelyeknek nem szabad nyomot hagyniuk. A megmaradó felületekre viszik fel a nyomdafestéket, ezekről kerül a festék a papírra. Ilyen eljárás például a fametszet, a linómetszet, a papírmetszet, a gipszmetszet, és a kőmetszet.

Magyarán mondva, amit kimetszünk, az lesz a fehér (ha a papír is fehér) Amit pedig meghagyunk, az fekete. Tehát a foltok, vonalak körül kell metszenünk. A technika nehézsége az, hogy meg kell tanulni „fordítva gondolkozni”. Kezdők esetében ez problémát jelenthet, viszont gyakorlással, hamar rááll az agy erre a szemléletre.

A mélynyomtatás esetében fordított helyzet áll elő, itt a rajz vonalait vagy pontjait – szintén mechanikus vagy kémiai eljárással – a nyomóforma sík felülete alá mélyítik. A nyomdafesték ezekbe a mélyedésekbe kerül, a fennmaradó felületről letörlik. Nyomtatáskor a papír belepréselődik e mélyedésekbe, így kerül rá a nyomdafesték. A rézmetszet, a hidegtű, a mezzotinto pusztán mechanikai eljárással, a rézkarc, kőkarc, az aquatinta, a reservage és a vernis mou savval való maratással készül. Itt már magát a vonalat metszem ki, és az lesz a fekete (vagy a nyomdafesték színe) Ez valamivel nehezebb eljárás, mert biztosabb rajztudást, határozottabb tónusozást igényel, ráadásul lenyomtatni is nehezebb. A magasnyomás esetén egy festékes hengert egyszerűen csak sokszor végighúzunk a dúcon, egyedül arra kell figyelni, hogy optimális legyen a hengeren lévő festék mennyisége, hogy pontosan egyenlő mértékben kerüljön festék a dúc egész területére. A mélynyomásnál viszont nekünk magunknak kell kézzel letörölni a festéket, de vigyázva, hogy a lemélyített vonalakban mindenhol pont ugyanannyi maradjon. Nem csak a metszéshez, karcoláshoz, de magához a nyomtatáshoz is tapasztalat szükséges.

A síknyomtatás viszonylag újabb keletű technika, itt a nyomóformán a nyomtató és a nem nyomtató részek egy síkban vannak. Lényege, hogy a porózus felületen a nyomtató részeket zsíros eszközzel jelölik meg, utána a felületet megnedvesítik. A zsír taszítja a vizet, a szintén zsíros nyomdafestéket tehát csak a rajz veszi fel. Ilyen eljárás a litográfia (kőnyomás).

Ezt az eljárást a XXI. században alkalmazták előszeretettel, egy darabig a fotóval párhuzamosan működött, ezzel készítették a plakátokat, és az újságokba, könyvekbe az illusztrációkat. Ezt a szerepét azonban a fotó hamar átvette, így a litográfia megmaradt művészeti technikának.

A szitanyomtatás a legújabb nyomtatási eljárás, nem sorolható az előző kategóriák egyikébe sem. A nyomóforma itt egy keretre kifeszített textília, szitaszövet, amelyen a festéket – a nem fedett helyeken – dörzsölő szerszám segítségével átpréselik. A textilipar filmnyomtatás néven ismeri ezt a technikát”.

Mindenképp említésre méltó a monotípia technikája is, bár nem tartozik se a sokszorosító grafikába. A mono jelentése egyszeri, egyedi, a típia pedig lenyomat. A dúc egy üveglap, melyet felfestékezünk akár több színnel is. Ráhelyezzük a papírt, melyre azután rajzolunk akár ceruzával, vagy bármi más eszközzel, végeredményül a lap alján megjelenik a kép, mivel rányomódik a festék. Lehet ujjal dörzsölni a papírt, de akármilyen tárggyal is. Az is elképzelhető, hogy az üveglapon lévő festéken hagyunk nyomot, és ezen dörzsöljük át a lapot. Számtalan variáció létezik tehát. A monotípia azért érdekes technika, mert egyrészt egyedi, egyszer, másrészt mégis köze van a sokszorosításhoz, mert tulajdonképp lenyomat.

A grafikának igen komoly konvenciói vannak, szabályok szerint kell lenyomtatni, pl. a nyomat széle és a papír széle között legalább 4 cm-nek kell lenni.

A paszpartu is kötelező, ennek belső széle és a lenyomat széle között 1 cm-nek kell lenni. A papír szélének és a paszpartunak is teljesen tiszta kell, hogy legyen. A kép aljára is meghatározott sorrendben szokás írni a mű címét, a technikát, az évszámot, a nyomatszámot, az aláírást. Ezek fontos szabályok, komoly kiállításokon, pályázatokon, biennálékon is elvárás.

„Eredeti grafikának az olyan lenyomatot tekintjük, (…) amely alkotói szándék és művészi érzékenység, valamint magas fokú mesterségbeli tudás együttesének eredménye. Emellett a következő követelményeknek kell eleget tennie:

1. A mintául szolgáló rajz, illetve téma eredeti legyen.

2. A művész saját kezűleg munkálja meg a nyomóformát.

3. A kifejezési eszközök álljanak összhangban a témával és legyen helyes az anyag megválasztása.

4. Maga a művész nyomtassa az eredeti lemezről az összes példányt, ha esetleg nyomdász nyomtat, az a művész ellenőrzése alatt történjék.

5. Valamennyi lenyomatot hitelesítse a művész, megadva a példányszámot, amelyet nem lép túl.

A lemezről a befejezés előtt próbanyomatot szokás készíteni, melyen ezt fel kell tüntetni. (E.E Épreuve d’état), a mvésznyomaton pedig szintén. (E. A Épreuve d’artiste)”

Szigorú rend uralkodik a metszés során is, a művésznek feketében és fehérben kell gondolkoznia (egy dúcos nyomtatás esetén) ezen kívül a metszés során kivésett részeket olyanok lesznek, amilyen a véső nyoma. „Ebben a technikában nem lehet hazudni” Komoly tervezés, átgondolás szükséges a munka megkezdéséhez.

Ez a szemlélet – úgy vélem – áthatja az alkotót is, mert akkor lehet igazán hiteles, ha a jelleme, a szellemisége összeegyeztethető a technika rend és fegyelem igényével. Nem azt állítom természetesen, hogy az összes grafikus szigorú, rendszeres és szabályok között él, de a gondolkodásmódjában lennie kell ilyen jellegű vonásoknak. Személy szerint igénylem azt, hogy a munkámat ilyen határozott rend hassa át. Ehhez még hozzá járul az apró részletek, a pontos kidolgozás által megkövetelt türelem és önfegyelem. Ha mindezeknek az elvárásoknak meg tud felelni az alkotó, és már nem terhet jelent, hanem természetes, akkor lehet maga a stílus könnyed, laza, játékos, lendületes. Azt gondolom, akkor kezdi egy grafikus igazán uralni a technikát, ha már össze tudja egyeztetni a kötött konvenciókat a könnyed metszési stílussal és ábrázolással.

S.P.

---

Spenser reneszánsz Angliája

Ahogy I. Erzsébet a trónra került, 1558-ban, szüksége volt egy olyan kultusz kiépítésre maga körül, amely erősítette és egy bizonyos módon stabilizálta is uralmat. Trónra lépése előtt két hónappal John Knox által írt pamflet nem segítette uralma megszilárdítását, mely a nők uralkodását ellenezte (valószínűleg Véres Mária rövid, ám de annál véresebb, katolikus uralkodására célzott). Spenser egy olyan erőteljes eszköz volt Erzsébet kezében, aki egyben legitimizálta uralmát, másrészt misztikus módon átírta a történelmet. Erzsébet, a Szűz Királynő, VIII. Henrik és Boleyn Anna lánya volt. Boleyn Anna, akit Henrik lefejeztetett, azért halt meg Spenser szerint, hogy gyermeke, Erzsébet ne egy fattyú legyen. A későbbiekben mégis úgy alakult, hogy Erzsébet egy lett Henrik fattyai közül, akik a trónra léptek – I. (Véres) Mária, II. Eduárd a trónon (vagy VI. Eduárd trónra lépése előtt).

Nem csak a költők segítették I. Erzsébet uralkodásának legitimizálását, hanem pl Sir John Walter Raleigh, aki az új földrészen - Amerikában - Virginiának nevezte királynője után az általa felfedezett földrészt, vagy például festők: a koronázási, a Ditchley vagy az Ermine portrait.

A szűz királynő soha nem ment férjhez, a legenda szerint azért, mert ő Angliához ment feleségül és gyermeke minden angol. Önmagát Szent Erzsébethez hasonlította és úgy vélte, hogy majd Isten megadja a lehetőséget neki a gyermekáldásra, ha akarja. Azonban még az 1580-as években, mikor 40 éves is elmúlt, petíciókat küldött Erzsébetnek a Parlament, hogy menjen férjhez és szüljön trónörököst az angol trónra.

Edmund Spenser (1552-1599), amellett, hogy hidat képzett a későbbi romantikusok (Blake, Keats, Shelley) és a középkori Chaucer között, Erzsébet egyik legnagyobb fegyvere volt uralma megszilárdításában. Az ő nevéhez kötődik az archaikus nyelven megírt A pásztorok naptára(The Shepheardes Calender) és A tündérkirálynő (Faerie Queene), amelyek mind Erzsébet nagyságát dicsérik. A pásztorok naptára 12 eklogából áll, egy minden hónapra, melynek egyik leghíresebb és legismertebb morális eklogája az October. A Faerie Queene egy olyan angol nemzeti eposznak íródott, amely hasonlatos a valószínűleg Homérosz által írt Iliászhoz, azonban a mű fő célja a királynő hatalmának erősítése mellett az anglikán egyház erősítése és annak harca a római katolikus egyházzal.

A szűz királynőnek nem volt szüksége arra, hogy pénzelje a művészeket és a művészeteket, mint más uralkodóknak, mivel kérői voltak azok, akik mindezt állták. Azonban Erzsébet azt akarta, hogy minden mű neki és róla íródjon, ha fizettek érte, ha nem.

Spenser szonett ciklusa, Amoretti (1595) a Petrarcha-i szonett felélesztése volt, amely akkoriban már kezdett elfeledetté válni. A Petrarcha-féle szonett Sir Thomas Wyatt (1503-1542) és Henry Howard, Earl of Surrey-nek (1517-1547) köszönhetően került az angol irodalomba, melyet később átalakítottak, az angol nyelvhez idomítottak: Petrarcha abba abba cde cde rímképletéből Wyatt abba abba cdd cee, Surrey abab cdcd efef gg, Spenser pedig abab bcbc cdcd ee rímképletet dolgozta ki. (Shakespeare később a Surrey által kialakított abab cdcd efef gg-t használta.) Spenser szonett ciklusa mely 88 szonettből és egy himnuszból áll, egy témára épül: a közte és az Boyle Erzsébet között kialakult kapcsolatról. Az első 62 szonett a reménytelen szerelmet írja le, a 63. szonettől a szerelmesek boldogságával, majd 85. szonettől a szerelmesek különválásával foglalkozik az esküvő előtti napokban. Az utolsó vers, egy himnusz, Epithalamion a menyasszonyának írta Spenser nászajándékba, mivel az eredeti ajándék, amit Erzsébetnek szánt, elveszett.

Egyik leghíresebb szonettje a 75. szonett, melynek első sora Homokba írtam kedvesem nevét…, melyet Szabó Lőrinc fordított magyarra. Azonban a királynőhöz való viszonya miatt a 74. szonettjét szeretném bemutatni, melyben három nőről ír. Sajnos nem találtam magyar fordítását, ezért az angol változatot osztom meg (remélem attól még élvezhető):

Most happy letters! fram'd by skilfull trade,

With which that happy name was first desynd

The which three times thrise happy hath me made,

With guifts of body, fortune, and of mind.

The first ray being to me gave by kind,

From mothers womb deriv'd by dew descent:

The second is my sovereigne Queene most kind,

That honour and large richesse to me lent:

The third my Love, my lives last ornament,

By whom my spirit out of dust was raysed,

To speake her prayse and glory excellent,

Of all alive most worthy to be praysed.

Ye three Elizabeths! for ever live,

That three such graces did unto me give.

Spenser egy metafora köré építi ezt a szonettet: a szent háromság köré. Míg a katolikus szentháromság az atya, a fiú és a szentléleket (the Father, the Son and the Holy Spirit) jelenti, addig Spenser szentháromsága három nőből, pontosabban három Erzsébetből áll: az anyja Erzsébet, a szerelme Erzsébet és a királynő Erzsébet. A háromság első ága az anyja, aki megszülte; a második az uralkodója, vezetője és feje (anyja) az anglikán egyháznak, akit becsületesség (avagy magas rang, függően a fordítástól) és gazdaság jellemez, majd a szentháromság utolsó tagja a Szerelme, aki által felemelkedett lelke, hogy dicsérhesse őt. A szonettből úgy tűnik, hogy Spenser számára a háromság elemei magukban foglalják egymást: szerelmében felfedezhető anyja, a szűz királynőben a szerelme. A királynő hasonlatos az istenhez, részeiből áll össze az egység, az egy igaz isten.

Gyakran tekintik ezt a szonettet Spenser hűségének jelképének (token), ha esetleg bárki is megkérdőjelezte volna hűségét vagy alázatát a korona és az anglikán vallás iránt.

Erzsébetet a költők és más művészek is egy díszes, erős, de női uralkodónak látták és mutattak be, ahogy tette ezt Edmund Spenser, William Shakespeare és még sokan mások.

T.P.

Piétától a Piszoárig. Ez is művészet?

Az emberre jellemző, hogy vágyik egyfajta kiválasztottság érzés után. Szeretjük azt hinni, hogy a korszak amelyben élünk, a legmozgalmasabb, itt történek a legjelentősebb fordulópontok és történelmi események.

Nincs ez másképp a művészet esetében sem, néhány neves műértő, vagy esztéta is hasonlóképp vélekedett. Erről Arthur C. Danto ír A művészet vége című tanulmányában.
Az első úgymond művészettörténész, Georgio Vasari például úgy vélekedett, miután megírta a Legkiválóbb festők, szobrászok és építészek élete című könyvét, hogy a művészet azon a ponton véget ért. Azt írta, hogy Giottotól Michalangelóig bezárólag fejlődött a művészet. A perspektíva feltalálása óta Michalangelo már olyan tökéleteset alkotott mind a három művészeti ágban, hogy onnantól tovább nem tud fejlődni, maximum tartani tudja azt a színvonalat, vagyis a művészet alakulása elérte végleges formáját. Bizonyos szempontból igaza is van, mert a mester akire hivatkozott valóban olyan tökéleteset alkotott, hogy azt szinte lehetetlen felülmúlni.
Azonban Vasari csak a saját korának problémáiban gondolkodott. Való igaz, hogy megfejtették a perspektivikus ábrázolás titkait, és tökélyre fejlesztették azt. Ám nem csak ez a fajta ábrázolás, nem csak ez a fajta látásmód létezik. A más típusú problémákkal bizony a reneszánsz mesterek nem tudtak foglalkozni, ugyanis későbbi korokban jelentek meg.
Danto azt írja, hogy a következő nagy „művészet vége” elképzelés Hegeltől származik, aki a 19. században megjelent tanulmányában arról beszél, hogy „a romantikával bezárólag véget ért a művészet egy nagy korszaka, ugyanis az impresszionistákkal kezdődően a művészet forradalmat élt át.
A művészet a kezdetek óta mindig valamit szolgált. Az őskorban vadászmágiát, Egyiptomban a halottkultuszt, a görögöknél a testkultusz szolgálatában, majd később a középkorban a vallást, a reneszánszban a térábrázolási kísérleteket, és így tovább.
Azonban ez a korszak véget ért. A 20. századtól kezdve a művészet nem más, hanem önmaga szolgálatáért, vagyis önmagáért van.
Neki is igaza volt, mert láthatjuk az 20. századi izmusokban, hogy mindig másfajta problémákat helyeztek középpontba, mindig mással kísérleteztek. Danto végül egy saját művészet vége elképzelésről beszél. Leszögezi, hogy a művészet vége alatt nem a művészet megszűnését, halálát érti, hanem egy véghez való közeledettséget.
Andy Warholt, és Marcel Duchampot hozza fel példának. Az ő művészetükben ugyanis látunk olyan dolgokat, hogy egy egyszerű hétköznapi tárgy műalkotássá válik.
Hogyan? Egyszerűen elkerülnek egy kiállításra, vagy bekerülnek egy művészeti múzeumba. Duchamp egy piszoárt emelt drága és értékes műalkotások szintjére. Warhol pedig egy leveses konzerv csomagolását. Mindenesetre itt már Danto azt látja, hogy ezen kísérleteknél a művészet már nem önmagát keresi, mint ahogyan azt Hegel megfogalmazta, hanem az a kérdés, mi számít művészetnek, mi a művészet?
Danto művészet vége elképzelése tehát nem a művészet halálát jelenti, csupán egy véghez való közeledettséget. Egy pontot, mely egy út végét jelenti. Egy kiüresedett, kitaposott ösvényt, mely teljesen ki lett merítve. Ekkor a művészet keres egy járatlan utat. A művészettörténet során nem egyedi jelenség, hogy visszalép egy régebbire, ám továbbfejlesztve, tökéletesítve annak törekvéseit. De ahogy elérünk a XX. század szélsőséges irányzataihoz, amikor már a művészet már nem kézzelfogható, anyagias formában jelenik meg, az az ember érzése, hogy ez már tényleg a vég. Ennél jobban már nem lehet lecsupaszítani, elemeire boncolni, ennél jobban kiszakítani a testből a lelket. A műalkotás összetevői elemeire bomlottak, majd fétissé váltak. Úgy vélem értő szemmel kell nézni az elmúlt korok művészetét, meg kell vizsgálni több oldalról, több aspektusból. Nem kötelező persze szeretni egy-egy korszakot, de érteni mindenképp kell, különösen annak, aki művészettel foglalkozik. Jómagam is a tanulmányaim során értettem meg egy-egy művészt vagy korszakot, melyet azelőtt élesen elítéltem, mert nem értettem. Mint ahogyan Gustav Pauli is mondta a hamburgi eset kapcsán, a „meg nem értés agressziót szül.”
Egy XX. századhoz hasonló kaotikus kulturális és művészeti helyzet kiváló táptalajt biztosít az új útra lépéséhez, mert a káosz dinamikus struktúra, melyből születik a rend, ami statikus struktúra. Csak a káoszból kiemelkedő rend lehet igazán tartós, és csak a rendet felborító káosz lehet igazán elsöprő. A művészet „széthullásából” is új rend születik. Új anyagokon, új felületeken, új hordozókon kísérletezik sok művész.
Reneszánszát éli például a tetoválóművészet, vagy a street art. De emellett rengeteg stílus, technika van jelen ma. Ha a mai ember világlátásából kellene kiindulnom, akkor azt mondanám, ma a létbizonytalanság, a szociális, kulturális, gazdasági válság az, ami áthatja globálisan az emberi gondolkodást és életérzést. Talán ezért nincs egy egységes stílus, ezért lehet olyan „bizonytalan” a művészet, hogy ennyi technika, és műfaj virágzik manapság. Párhuzam, vonható, vagy inkább egyenlőségjel tehető az ember és a művészet közé. Mert az emberi természethez hasonlóan folyamatosan változik, keresi az új utakat. Velünk együtt fejlődik, alakul, hű tükröt mutatva korunknak, társadalmunknak.

S.P.

Az ősember és a mágikus festészet

Az emberiség hosszú fejlődéstörténetében a művészet viszonylag fiatal jelenség. Az őskori ember nem kedvtelésből kezdett el képeket alkotni, ugyanolyan fontos szerepe volt e tevékenységnek, mint a szerszámok elkészítésének.
Azért készített szobrokat, rajzolt és festett, hogy a mágikus cselekményekkel, a maga javára fordítsa a természeti jelenségeket. Leginkább a ma is meglévő bennszülött törzseknél figyelhetjük meg testközelből, hogyan is folytak ezek a szertartások, illetve a fennmaradt emlékek is tanúskodnak a mikéntekről. Mielőtt még megvizsgálnánk akár egy művészeti alkotást is, képet kell kapnunk az ősember világképéről.
Mint említettem, a mágiának igen fontos szerepe volt elődeink életében.
A mágia a köznapi nyelvben varázslást jelent. Jelen írásban a mágiával nem mint ezoterikával, foglalkozunk, hanem mint a művészet születésének egyik kiváltó okával. Azt tekintjük mágiának, ahol a dolgok közötti összefüggés az emberek túlnyomó többsége számára ismeretlen, teljességgel érthetetlen és megmagyarázhatatlan.
Az ember nem ismeri összefüggések pontos magyarázatát, csak az tudja, hogy megfelelő körülmények esetén, egy adott esemény, egy adott hatást eredményez. Mindaddig mágiának számít minden jelenség, amíg nem találunk rá racionális magyarázatot.
Legfőképp a természeti jelenségeket igyekeztek elődeink misztikumokkal megmagyarázni, mint pl. a vulkánkitörések, a villámlás, a földrengés, a vihar, a szárazság, az éjszaka, a nappal. Mivel ezek a jelenségekre nem volt ésszerű magyarázat, könnyű volt elhinni, hogy a szellemek, vagy az istenek miatt történnek. Azonban az embernek nem állt hatalmában ezen jelenségek irányítása, befolyásolása, kénytelen volt alárendelni magát ezeknek az isteneknek szellemeknek. Úgy gondolta, ha fohászkodik hozzájuk, vagy szertartásokat, áldozatokat mutat be a tiszteletükre, akkor kegyesek lesznek vele vagy törzsével szemben, és áldást nyerhet a számára fontos dolgokra, mint pl. az élelemszerzés és az utódnemzés.
Azonban mindenféle tény kijelentése előtt ne felejtsük el, hogy ezen dolgokból csak annyi tanulságot vonhatunk le, hogy a primitív népek gondolkozásában nagy szerepet játszottak a szent dolgok.
A vadászat megkezdése előtt eljátszották az előttük álló zsákmányszerző mozzanatokat. Felfestették falra az elejtendő vad képét. Fontos volt, hogy az eszközök (maszkok, amulettek) az elejtendő állat bőréből, csontjából készültek. Ez erősítette a sikeres vadászatot, ez kapcsolta össze a szellemvilágot a valósággal.
Az állatábrázolások pontos megfigyelés alapján készültek, a körvonalaknál felhasználták a sziklafal természetes egyenetlenségeit. A legjelentősebb ismert barlangrajzok egyike a franciaországi Lascauxban található. A sziklaképek keletkezése i. e. 13 500. Egyszerű vonalvezetés, kezdetleges technikai eljárások és a jellegzetes csavart perspektíva alkalmazása a jellemző.
A különböző, egymástól néha jelentős távolságokra fekvő barlangok festményei és rajzai olyan mértékben egyeznek szemléletben, hogy néha egy kézre, vagy legalábbis egyazon iskolázottságra kell gondolnunk, vagyis földrajzi határoktól függően hasonló világképpel rendelkeztek.

S.P.